41
" Ha valami csapás éri az embert, a dologhoz hozzá tartozik, hogy a szenvedésünk sokkal tovább tart, mint azok türelme, akik hajlandóak meghallgatni minket és mellettünk maradni; az önzetlen alárendeltség sosem tartós, ha a monotonitás szele egyszer meglegyinti. S így a szomorú lény előbb vagy utóbb magára marad, noha még nem ért véget a fájdalma; nem beszélhet többé arról, amiben még mindig létezik; ez a búskomor világ mások számára ijesztővé és fojtogatóvá válik. Észre kell venni, hogy minden szerencsétlenségnek van egy „társadalmi szavatossága”; hogy senki nem rendezkedhet be más fájdalmának a szemléletére, s hogy ez az „előadás” csak rövid ideig tart, addig, amíg némi együttérzést válthat még ki a közönségből, ugyanakkor némi fölényt és fontosságtudatot sugall nekik: az érzést, hogy hasznosak, nélkülözhetetlenek és életmentők. Miután azonban rájönnek, hogy semmi sem változik, és az érintett személy nem lép se előre, se hátra, úgy érzik, feleslegessé váltak és lefokozták őket, szinte megsértődnek, és eltávolodnak tőle: „Talán nem vagyok elég jó neki? Miért nem mászik ki a gödörből, ha egyszer ott állok mellette? Miért ragaszkodik a fájdalmához, amikor annyi idő eltelt már, és én folyamatosan szórakoztatom és vigasztalom? Ha nem képes helyrerázni magát, hát süppedjen bele a mocsárba, és vesszen el.” S ilyenkor az összeomlott személy így is tesz: visszavonul, eltűnik és elrejtőzik. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
44
" Mindenki tudja, hogy nélküle is minden folytatódik, hogy semmi sem áll meg, csak mert ő eltűnik. De az „azután” őt már nem érinti. Az a lényeg, hogy az ember élete megáll, következésképp minden megáll a számára, s a világ olyan marad, amilyen abban a pillanatban volt, amikor annak véget ért, aki véget ért, még ha valójában nem is marad úgy azután. De ez a „valójában” már nem számít. Ez az egyetlen olyan pillanat, amikor már nincs jövő, amikor a jelen öröknek és megmásíthatatlannak tűnik fel előttünk, mert már nem vehetünk részt semmilyen történésben vagy változásban. Vannak olyan írók, akik megpróbálták előbbre hozni a könyvük kiadását, hogy az édesapjuk nyomtatott formában lássa, és azzal a gondolattal búcsúzzék, hogy a fia beteljesítette a hivatását, még ha később egyetlen sort sem vetett többé papírra. Számos olyan elkeseredett próbálkozás van, hogy pillanatnyilag összebékítenek két embert és elhitetik a haldoklóval, hogy minden rendben van és a helyére került; ugyan mit számít, hogy az ellenségek már két nappal a haláleset után újra kígyót-békát szórnak egymás fejére – csak az számít, ami a halált megelőzően igaznak tűnt. Vannak, akik megbocsátást színlelnek egy halott előtt, hogy békében vagy nyugalomban távozzék, és nem számít, hogy ugyanaz az ember a belső ítélőszéke előtt másnap már a pokolba kívánja azt, akinek megbocsátott. Vannak, akik a feleségük vagy a férjük halálos ágya mellett úgy hazudnak, mint a vízfolyás, és meggyőzik, hogy sosem voltak hűtlenek hozzá, hogy állhatatosan és zökkenőmentesen szerették; egy hónapon belül pedig már vígan élnek veterán szeretőjük oldalán. Az egyetlen igaz, sőt meghatározó dolog az, amit a haldokló közvetlenül a távozása előtt hisz vagy lát, mert számára nincs tovább. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
45
" Igen, részben igazad van. Egyvalamiben azonban semmiképp: nem ugyanaz nem megszületni, mint meghalni, mert aki meghal, nyomot hagy maga után, és ezt tudja is. Tudja, hogy soha többé semmiről sem lesz tudomása, de nyomok és emlékek maradnak utána. Hogy hiányozni fog – ezt te magad is mondtad –, és hogy akik ismerték, nem úgy viselkednek majd, mintha sohasem létezett volna. Lesz, aki bűntudatot érez; aki azt kívánja, bárcsak jobban bánt volna vele az életben; aki sír miatta, és nem érti, miért nem felel, s aki megszenvedi a hiányát. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
47
" Soha nem érezzük úgy, hogy itt a megfelelő pillanat; mindig úgy gondoljuk, hogy ami az ínyünkre van vagy felvidít, amitől megkönnyebbülünk, vagy ami segít rajtunk és előrevisz a mindennapokban, egy kicsit tovább is tarthatott volna: még egy évig, még néhány hónapig, még néhány hétig vagy még néhány óráig; mindig túl korainak érezzük, ha valakinek vagy valaminek vége, sosem tartjuk megfelelőnek a pillanatot […] "
― Javier Marías , Los enamoramientos
49
" Minek ez meg minek az, minek a pénz, az üzlet meg a velejáró tengernyi cselszövés; minek ez a nagy ház meg a könyvtár, minek dolgozni és terveket szőni, minek a gyerek, és mire való bármi? Semmi sem tart elég sokáig, mert minden véget ér, s miután véget ért, kiderül, hogy nem volt elég, még ha száz évig tartott is. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
50
" Ott szeretnék lenni, ahol ő, márpedig az egyetlen közeg, ahol együtt lehetünk, a múlt: az élő nemlét. Ő már a múlt, én pedig még a jelen vagyok. Ha én is múlt lennék, akkor legalább hasonulhatnék hozzá abban a valamiben, és nem kellene hiányolnom őt, és emlékeznem rá. Egy síkon lehetnénk, egyazon dimenzióban vagy időben, és nem itt, ezen a kétes világon, amely elveszi tőlünk a szokásainkat. De ha bennünket vesz el az útból, akkor már nem vehet el tőlünk semmit. Semmi sem érhet véget, ha egyszer már végünk. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
51
" ¿Qué nos importa hoy la suerte de nuestra primera novia, cuya llamada o el encuentro con ella esperábamos anhelantemente? ¿Qué nos importa, incluso, la suerte de la penúltima, si hace ya un año que no la vemos? ¿Qué nos importan los amigos del colegio, y los de la Universidad, y los siguientes, pese a que giraran en torno a ellos larguísimos tramos de nuestra existencia que parecían no ir a terminarse nunca? ¿Qué nos importan los que se desgajan, los que se van, los que nos dan la espalda y se apartan, los que dejamos caer y convertimos en invisibles, en meros nombres que sólo recordamos cuando por azar vuelven a alcanzar nuestros oídos, los que se mueren y así nos desertan? "
― Javier Marías , Los enamoramientos
53
" Abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, a jelen örökké tart, s az egyes pillanatok meghatározóak, márpedig tudnunk kellene, hogy ez nem igaz, ameddig még egy kis időnk van. Ugyanazokat a fordulatokat és köröket tesszük, s nemcsak a forgandó szerencse, hanem a saját lelkünk miatt. Meg kell tanulnunk, hogy ami olyan nagy súllyal bír az életünkben, előbb-utóbb semlegessé válik; puszta tény, puszta adat lesz belőle. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
54
" Elég az, ha nem akarják, hogy halljunk valamit, és mi mindent elkövetünk, hogy megtudjunk valamit, az meg sem fordul a fejünkben, hogy olykor a mi érdekünkben nem avatnak be, nehogy csalódjunk, vagy belekeveredjünk valamibe, hogy ne lássuk olyan sötétnek a világot, mint amilyen. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
55
" Az érzelmek fejlesztése lassú, reménytelenül lépcsőzetes folyamat. Ha az ember belekezd, nagyon nehéz kiszállnia; megszokjuk, hogy meghatározott, rögzült formában gondoljunk valakire – persze kívánni is kell –, és erről nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra leszokni, de hónapok, sőt évek alatt sem, olyan erős a tapadás. S ha csalódás ér, a valószerűség törvényeinek ellentmondva még azt is legyőzzük, árnyaljuk, tagadjuk és megpróbáljuk elásni. "
― Javier Marías , Los enamoramientos
56
" Nem áhítozhatunk arra, hogy mi legyünk az elsők vagy a legjobbak, el kell fogadnunk azt, ami van: mi vagyunk a maradék, a felesleg, a túlélők, akik még kéznél vannak, a kiárusítás utolsó darabjai; és ebből a nem túl hízelgő helyzetből fakadnak a legnagyobb szerelmek és a legszebb családok, ebből származik mindenki, a véletlenszerűségből és a konformizmusból, az eldobott kártyalapokból, a félelmekből és a távoli kudarcokból, és néha még így is mindent megtennénk, hogy amellett maradjunk, akit a padlásról szedtünk össze vagy egy árverésen csaptunk le rá, kártyán nyertük vagy ő húzott ki bennünket a kukából. Hihetetlen, hogyan lehetünk képesek meggyőzni magunkat végzetes szerelmeinkről, és sokan a sors kezét látják abban, ami nem más, mint egy nyárvégi, falusi tombola… "
― Javier Marías , Los enamoramientos
60
" A gyerekek rengeteg örömmel járnak, meg minden, ahogy mondani szokták, de nagy szívfájdalommal is, folyton-folyvást, és attól tartok, ez akkor sincs másképp, ha felnőnek; de ezt már nem szokták mondani. Látjuk, hogy bizonytalanok valamiben, és ez fáj. Látjuk bennük a jó szándékot, hogy segíteni akarnak, és ki akarják venni a részüket valamiből, de nem tehetik, és ez is fáj. Fáj a derűjük, az egyszerű kis tréfáik és az átlátszó hazugságaik, a csalódásaik és az illúzióik, a reményeik és az apró baklövéseik, az ártatlanságuk, az értetlenségük, a tiszta, logikus kérdéseik, sőt még az esetleges rossz gondolataik is. Fáj, ha belegondolunk, mennyit kell még tanulniuk, hogy milyen hosszú út áll még előttük, amit senki nem taposhat ki helyettük, még ha évszázadok óta ezt tesszük is, mert értelmetlennek véljük, hogy mindenkinek a nulláról kelljen kezdenie. Ugyan mi értelme mindenkinek ugyanazokon a kellemetlenségeken és felismeréseken átesnie, örökkön-örökké? "
― Javier Marías , Los enamoramientos
