13
" Freunde ergänzen einander, ergänzen heißt ganz machen, um das nötig zu haben, muß man beschädigt sein, aber wenn man es nötig hat, so kann man auch niemand brauchen, der auf dieselbe Art beschädigt ist, sondern jemand, der andere Schäden aufweist. Die Freunde füllen die Lücken, komplementär, sie holen auf, was einem fehlt, sie tun, was man versäumt hat, Verwandte tun das nicht, oder wenn, dann nur zufällig. "
― Ruth Klüger , Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered
15
" Göttingeni doktoranduszokkal és docensekkel ülök egy ebédlőasztalnál. Egyikük beszámol arról, hogy megismert Jeruzsálemben egy idős magyart, aki elmesélte, hogy Auschwitzban tartották fogva, aztán mégis „ugyanazzal a levegővel” szidni kezdte az arabokat, hogy azok micsoda utolsó emberek. Hogy beszélhet így valaki, aki megjárta Auschwitzot, kérdezte a német férfi. Közbeszólok, a szükségesnél talán keményebben, hogy mégis mit várnak, Auschwitz nem tanintézmény volt, semmire sem tanított meg, legkevésbé toleranciára és emberségre. A koncentrációs táborokból semmi jó sem származott, ő meg pont erkölcsi megtisztulásra számít? A táborok a leghaszontalanabb, legfölöslegesebb intézmények voltak, ezt annak is fel kell ismernie, aki amúgy semmit sem tud róluk. "
― Ruth Klüger , Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered
17
" Gyakran meséli nekem [történész férjem], milyen hideg volt 1944-45 telén. Egyszer összeszedtem minden bátorságom, és azt mondtam, hogy a szóban forgó kemény télre én is emlékszem, és igen pontosan, mert nem volt vastag takarónk, meleg ruhánk, se az amerikai haderő kielégítő élelmiszeradagjai. Kijön a sodrából, mert olyan emlékeket idézek fel, amelyek az övével versengenek. Akkor tanultam meg, hogy a háború a férfiaké. "
― Ruth Klüger , Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered
19
" Pszichológusok úgy vélik, például Bruno Bettelheim, hogy egy kiegyensúlyozott, értelmes ember, akit nem rontott meg a polgári nevelés, képes alkalmazkodni az új körülményekhez egy Auschwitz-szerű helyen. Én máshogyan gondolom. Azt hiszem, hogy Auschwitzban legjobban a kényszerneurotikusok találták fel magukat, akiket a paranoia fenyegetett, mert ők ott landoltak, ahol a társadalmi rend – vagy rendetlenség – utolérte a kényszerképzeteiket. "
― Ruth Klüger , Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered
20
" Evés után arról beszéltünk, miért nem tört ki pánik a kivégzéseknél; pozitívba fordítva ez annak a kérdése, hogy miért nem volt ellenállás. Ebben a kérdésben rögtön ott a követelés: kellett volna, hogy legyen. Azt mondtam, hogy mindig is szégyentelennek találtam az élők részéről, hogy a meggyilkoltaktól még olyasmit is elvárnak, hogy hogyan kellett volna viselkedniük a haláluk előtt, ami elviselhetőbbé tenné számukra a megölésüket, a hasztalan ellenállás gesztusait például, vagy mártírokhoz illő higgadtságot. Ők nem értünk haltak meg, és mi – Isten tudja – mi sem értük élünk.
Azok az emberek, akikkel egy asztalnál ültem a La Hiére-ben, túl értelmesek voltak ahhoz, hogy szükségük legyen erre a kioktatásra, de mégsem készek arra, hogy annyiban hagyják. Csönd támadt. Aztán azt mondta egy okos és elismert történésznő: „Vannak jelei annak, hogy vigasztalni próbálták egymást, nem jobb ez még az ellenállásnál is?” És csend megint. "
― Ruth Klüger , Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered
