" Evés után arról beszéltünk, miért nem tört ki pánik a kivégzéseknél; pozitívba fordítva ez annak a kérdése, hogy miért nem volt ellenállás. Ebben a kérdésben rögtön ott a követelés: kellett volna, hogy legyen. Azt mondtam, hogy mindig is szégyentelennek találtam az élők részéről, hogy a meggyilkoltaktól még olyasmit is elvárnak, hogy hogyan kellett volna viselkedniük a haláluk előtt, ami elviselhetőbbé tenné számukra a megölésüket, a hasztalan ellenállás gesztusait például, vagy mártírokhoz illő higgadtságot. Ők nem értünk haltak meg, és mi – Isten tudja – mi sem értük élünk.
Azok az emberek, akikkel egy asztalnál ültem a La Hiére-ben, túl értelmesek voltak ahhoz, hogy szükségük legyen erre a kioktatásra, de mégsem készek arra, hogy annyiban hagyják. Csönd támadt. Aztán azt mondta egy okos és elismert történésznő: „Vannak jelei annak, hogy vigasztalni próbálták egymást, nem jobb ez még az ellenállásnál is?” És csend megint. "

― Ruth Klüger , Still Alive: A Holocaust Girlhood Remembered