2
" My head ached. I was thinking of the pain, and wondering how it was possible for physical agony to be so intense. I had never imagined that such a torture could be endured. Yet here was I, both conscious and able to think clearly. And not only to think, but to observe the process and make calculations about it. The steel circle round my skull was closing in with faint cracking noises. How much farther could it shrink? I counted the cracking sounds. Since I took the triple dose of pain-killer, there had been two more. …I took out my watch and laid it on the table.
“Give me morphia,” I said in a calm, hostile, icy tone.
“You mustn’t take morphia! You know perfectly well. The very idea! And what are you doing with that watch?”
“You will give me morphia within three minutes.”
They looked me uneasily up and down. No one moved. Three minutes went by. Then ten more. I slipped the watch calmly into my pocket and rose unsteadily to my feet.
“Then take me to the Fiakker Bar. They say it’s a good show, and to-night I want to enjoy myself.”
The others jumped up with a feeling of relief.
I never confessed the secret to anyone, either then or afterwards. I had made up my mind at the end of those three minutes — for the first and last time in my life — that if my headache had not stopped within the next ten I should throw myself under the nearest tram.
It never came out whether I should have kept to my resolve, for the pain left with the suddenness of lighting. "
― Frigyes Karinthy ,
8
" You cannot imagine, to give you another example, that you may have, one day, a prime minister (it would go against my modesty to breathe his name) who, one day, after announcing in Parliament, in a cool, impassive voice, that, as the result of a number of carefully thought out diplomatic manoeuvres he has refrained from discussing before (for he is not a man of many words), he has succeeded in annexing Britain as an ordinary colony of Hungary, and that he is taking this opportunity to apprise the House of the fact; - Well, as I say, after explaining this in a cool and impassive tone, ignoring the shouting, jubilant Members who want to carry him round on their shoulders, suddenly he takes up a fencing posture and, right there, on the premier's rostrum, employing a formidable, hitherto unknown jujitsu hold, floors the Australian world wrestling champion whom the British opposition treacherously hid under the rostrum in order to assassinate the greatest European. "
― Frigyes Karinthy , Tanár úr kérem
11
" Délután kisüt a nap. Valami olyan jóleső, békés nyugalom fog el. Keresem az okát. Mi lehet az? Talán mert nem kell dolgoznom, ürügyem van henyélni? Nem, ez túlságosan felületes magyarázat. Valami van a hangulatomban, amit soha nem éreztem. Először élvezem a teljes felelőtlenség boldogító állapotát. Hogy magyarázzam a normális, rendes embereknek? Értsétek meg, az ilyen görcsös lélek, amilyen az enyém, állandóan és szüntelenül abban a feszültségben szorong, amibe ti, boldogok, csak egyszer-kétszer kerültök egy élet folyamán: az élet minden pillanatában kénytelen vagyok az egész életemre gondolni. Nekem minden percem olyan, mint nektek, ha a hatodik emeletről zuhantok alá, vagy elkapott a forgószél – ostoba érzékenység, hogy lehetne kigyógyulni belőle? Vagy talán csak túlzott aggodalmaskodás, gyerekkorból megmaradt, nádpálcától, büntetéstől való félelem? Hogy mondja Shakespeare: A gyáva ezerszer hal meg, a bátor csak egyszer. "
― Frigyes Karinthy ,
12
" Egyszerűen megállapítom (amire éppen ennek a betegségemről szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására és korrigálására, egyszerűen azért, mert – nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni – ő maga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondanivalója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biográfiák is bizonyítják), hogy egy élet története egyben regénye is annak az életnek – de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy fordulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki akartam emelni, hogy egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más emlékképek közé, amiknek társaságában jobban érvényesülnek, érthetőbben, esetleg jelképesebben magyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem lehet elmozdítani, mert mindig úgy érthetőbb, tehát hatásosabb is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképesen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el. "
― Frigyes Karinthy
13
" Én magamat nem ismerem: ez a szó, hogy Én, ködös, rejtelmes, tragikus, homályt jelent, felvillanó tüzekkel, tompa fájdalom vagy diadalmas öröm. Mások Énje világosan, éles körvonalakban áll előttem vagy mögöttem, megnagyítva vagy megkicsinyítve az én Énem lencséjén keresztül, de a lencse maga üveg, láthatatlan, önmaga eltűnik, mikor láthatóvá tesz másokat.
Magamat sokszor kerestem, s magammal sokszor tusakodtam a sötétségen keresztül, de csak kifejezhetetlen, szorongó indulatok, éles fájdalom, nyugtalan gyönyör válaszolt, mikor kérdeztem.
Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan, nem törődve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem, és zavarban vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt társaságban az illedelmes szülő.
Most, hogy beszélek róla, csodálkozva veszem észre, hogy még nevet sem adtam neki, annyira haragszom rá, annyira igyekeztem mindig, hogy elhitessem magammal, hogy ő nincs.
Pedig ő van. Minek nevezzem? Énnek csak nem, hiszen ő nem én vagyok, ő egészen kicsike. Ő az Énke, de nem szeretném, ha velem azonosítanák. "
― Frigyes Karinthy , Én és énke
