" Egyszerűen megállapítom (amire éppen ennek a betegségemről szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására és korrigálására, egyszerűen azért, mert – nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni – ő maga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondanivalója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biográfiák is bizonyítják), hogy egy élet története egyben regénye is annak az életnek – de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször előfordult, hogy egy fordulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjéből ki akartam emelni, hogy egy vagy két nappal előbbre vagy hátrább tegyem, más emlékképek közé, amiknek társaságában jobban érvényesülnek, érthetőbben, esetleg jelképesebben magyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendből a legkisebb láncszemet sem lehet elmozdítani, mert mindig úgy érthetőbb, tehát hatásosabb is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképesen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el. "

― Frigyes Karinthy