61
" Nagy Sándor érzékeny volt az országok illatára. Orra megérezte a rendkívüli lehetőségeket. Azok közé tartozott, akiknek arcán álmukban Isten tenyere simított végig, így hát tudják, hogy mit nem tudnak, tele vannak feltevéssel és kétellyel, zárt szemhéjukon pedig távoli világok visszfénye szűrődik be. Mindazonáltal túlságosan is szó szerint vette az isteni allúziót. Lévén a tettek embere, vagyis lelkiekben szegény, úgy értelmezte misszióját, mint világhódító küldetést. Szívét ugyanaz a telhetetlen érzés töltötte el, mint az enyémet, keblét ugyanazok a sóhajok feszítették, látóhatárról látóhatárra, tájról tájra érve. Senki sem akadt, aki figyelmeztette volna tévedésére. Maga Arisztotelész sem értette meg őt. Noha meghódította a világot, Nagy Sándor csalódottan halt meg, kételkedve az előle örökösen eltűnő Istenben és csodáiban. Minden ország érméin és bélyegein az ő arcképe díszelgett. Büntetésül saját korának Ferenc Józsefévé vált. "
― Bruno Schulz , Sanatorium Under the Sign of the Hourglass
62
" … a közönséges könyvek olyanok, mint a meteorok. Mindegyiknek van egy pillanata, egyetlen szempillantás, amikor rikoltva felröppen, mint a főnix, lángot vet minden oldala. Ezért az egy pillanatért, ezért az egyetlen szempillantásért szeretjük őket továbbra is, amikor már hamuvá váltak. S keserű rezignáltásggal vándorlunk néha később e kihűlt oldalakon át, fásult kerepeléssel szemelgetve holt formuláikat, akár egy rózsafüzért. "
― Bruno Schulz , The Street of Crocodiles
63
" … a város lázrózsái elsötétültek és bíborszínre fakadtak, hirtelen az egész világ hervadni és feketedni kezdett, s csakhamar kavargó szürkületet bocsátott ki magából, mely megfertőzött mindent. Álnokul és mérgezőn terjedt a szürkület e ragálya körös-körül, egyik dologról a másikra szállt, s amihez hozzáért, az nyomban elkorhadt, megfeketedett, porrá foszlott. Az emberek halk riadalomban menekültek előle, ám hirtelen utolérte őket is ez a lepra, sötét kiütéssel ütött ki a homlokukon, s elveszítették arcukat, nagy, alaktalan foltokban hullott le róluk az arcuk, s így mentek tovább, immár arcvonások nélkül, szem nélkül, egyik álarcot a másik után veszítve el útközben — csak úgy hemzsegtek az eldobott, menekülésük nyomán elszórt lárvák a szürkületben. Azután korhadó fekete kéreg kezdett bevonni mindent, melyről nagy cafatokban, beteges varokban hámlott le a sötétség. S míg alant minden fellazult és semmivé lett ebben a halk kavarodásban, a gyors bomlás pánikjában, fönt megmaradt és egyre magasabbra nőtt az alkonypír hallgatag riadója, s milliók halk, csengő csiripelése remegett benne, millió láthatatlan őacsirta szárnybontása duzzasztotta, melyek együtt repültek egy ezüstös, nagy végtelenségbe. Azután hirtelen mégis éjszaka volt — nagy éjszaka, melyet még tovább növelt, tágított a szél fuvallata. "
― Bruno Schulz , The Street of Crocodiles
65
" Ez az üres és kihalt lakás nem ismerte el őt, ezek a bútorok meg falak néma kritikával fürkészték.
Csendjükbe hatolva úgy érezte magát, mint hivatlan vendég a víz alatti, elsüllyedt birodalomban, ahol más, külön időszámítás van.
Saját fiókjait nyitogatva betörőnek érezte magát, és önkéntelenül lábujjhegyen járt, attól tartva, hogy felveri a zajos és szertelen visszhangot, mely ingerülten leste az alkalmat, hogy kitörhessen.
És midőn végre-valahára, nesztelenül surranva szekrénytől szekrényig, darabonként mindent megtalált, és befejezte öltözködését a bútorok közt, amelyek némán, idegenül tűrték meg őt, midőn végre elkészült, és ott állt indulásra készen, kezében a kalappal, zavar fogta el, hogy az utolsó pillanatban sem talál rá a szóra, mely feloldotta volna ezt az ellenséges hallgatást, és lemondóan, lassan, lehorgasztott fejjel elindult az ajtóhoz — miközben az ellenkező irányba — a tükör mélyébe — a nemlétező szobák kihalt során — örökre hátat fordítva ráérősen távolodott valaki. "
― Bruno Schulz , The Street of Crocodiles
68
" In die wilde en peilloze nachten van de voorlente, bedekt onder reusachtige, nog rauwe en geurloze hemels, die met hun woeste leegten en weidse luchten naar de sterrendoolhoven leidden - nam vader me mee uit eten in een klein tuinrestaurant dat ingesloten tussen de achtermuren van de laatste kleine huizen van het marktplein lag.
In het natte licht van de lantaarns, rinkelend in de zuchten van de wind, staken we het grote gewelfde plein dwars over, eenzaam en terneergedrukt door de enormiteit van de luchtlabyrinten, verloren en gedesoriënteerd in de lege ruimen van de atmosfeer. Vader tilde zijn door flauw schijnsel overgoten gezicht op naar de hemel en keek bitter en bekommerd naar dat sterrenkiezel waarmee de banken tussen de wijd vertakte en uitstromende kolken lagen bezaaid. Hun ontelbare, onregelmatige verdikkingen waren nog niet geordend in constellaties, die oeverloze en dorre uiterwaarden waren nog niet door figuren beteugeld. De triestheid van stellaire leegten drukte op de stad, waar de nacht door licht van lantaarns werd doorweven, die onverschillig hun stralenbundels van knoop tot knoop samenbonden. "
― Bruno Schulz , Le botteghe color cannella. Tutti i racconti, i saggi e i disegni
69
" ...jer prirodaje puna potencijalne arhitekture, projektovanja i gradnje. Šta su drugo radili neimari velikih stoleća? Slušali su široki patos prostranih polja, dinamičnu perspektivu daljine, nemu pantomimu simetričnih aleja. Davno pre nastanka Versaja oblaci na prostranim nebesima slagali su se za letnjih večeri u projekte širokih eskorijala, vazdušne i megalomanske rezidencije, isprobavali su inscenacije, mogućnosti, ogromne i univerzalne aranžmane. Taj veliki teatar neobuhvaćene atmosfere neiscrpan je u idejama, u planovima, u vazdušnim modelima - halucinira ogromnu i nadahnutu arhitekturu, oblačnu i transcendentalnu urbanistiku. "
― Bruno Schulz
70
" U julu je moj otac odlazio u banju i ostavljao me s majkom i starijim bratom na milost i nemilost letnjih dana belih od žege i onesvešćujućih. Prevrtali smo, ošamućeni svetlom, tu veliku knjigu raspusta, čiji su svi listovi goreli sjajem i imali na dnu opojno slatko meso zlatnih krušaka.
Adela se vraćala u svetla jutra, kao Pomona iz vatre užarenog dana, prosipajući iz kotarice šarenu lepotu sunca – sjajne trešnje, pune vode ispod prozračne kožice, crne višnje, čiji je miris prelazio ono što se ostvarivalo u ukusu; kajsije, u čijem se zlatnom mesu nalazila srž dugih popodneva; a pored te čiste poezije voća istovarivala je komađe mesa sa klavijaturom telećih rebara nabreklih snagom i hranljivošću, alge povrća, kao ubijene sepije i meduze – sirovi materijal ručka sa još neformiranim i jalovim ukusom, vegetativne i zemaljske primese koje su mirisale divljinom i poljem.
Kroz tamni stan na prvom spratu zidane zgrade na trgu svaki dan je skroz prolazilo leto: tišina drhtavih vazdušnih slojeva, kvadrati svetla koji su na podu snivali svoj strasni san; melodija vergla izvučena iz najdublje zlatne žile dana; dva-tri takta refrena, koji je, sviran negde na klaviru, stalno iznova, malaksavao na suncu na belim pločicama, izgubljen u vatri dubokog dana. Pospremivši, Adela je pravila hlad u sobama navlačeći platnene zavese. Tada su se boje spuštale za oktavu dublje, senka je ispunjavala sobu, kao utonulu u svetlost morske dubine, ogledajući se još mutnije u zelenim zrcalima, a sva žega dana se odmarala na zavesama koje su se lako talasale od sanjarija podnevnih sati.
Subotom popodne izlazio sam s majkom u šetnju. Iz polumraka trema ulazilo se odmah u sunčano kupanje dana. Prolaznici, hodajući u zlatu, imali su oči sužene od žege, kao slepljene medom, a malo podignuta gornja usna otkrivala im je desni i zube. I svi koji su hodali tog zlaćanog dana imali su tu grimasu žege, kao da je sunce svim svojim pristalicama bilo stavilo istu masku – zlatnu masku sunčanog bratstva, i svi, koji su danas išli ulicama, susreli su se, mimoilazili, stari i mladi, deca i žene, pozdravljali su se u prolazu tom maskom, naslikanom debelom, zlatnom bojom na licu, kezili su se jedni na druge tom bahantskom grimasom – varvarskom maskom paganskog kulta. "
― Bruno Schulz , The Street of Crocodiles
71
" Ale przede mną leżała jeszcze przyszłość. Jakiż bezmiar doświadczeń, eksperymentów, odkryć otwierał się teraz! Sekret życia, jego najistotniejsza tajemnica, sprowadzona do tej prostszej, poręczniejszej i zabawkowej formy, odsłaniała się tu nienasyconej ciekawości. Było to nad wyraz interesujące, mieć na własność taką odrobinkę życia, taką cząstkę wieczystej tajemnicy, w postaci tak zabawnej i nowej, budzącej nieskończoną ciekawość i respekt sekretny swą obcością, niespodzianą transpozycją tego samego wątku życia, który w nas był, na formę od naszej odmienną, zwierzęcą.
Zwierzęta! Cel nienasyconej ciekawości, egzemplifikację zagadki życia, jakby stworzone po to, by człowiekowi pokazać człowieka, rozkładając jego bogactwo i komplikacje na tysiąc kalejdoskopowych możliwości, każdą doprowadzoną do jakiegoś paradoksalnego krańca, do jakiejś wybujałości pełnej charakteru. Nie obciążone splotem egotycznych interesów, mącących stosunki międzyludzkie, otwierało się serce pełne sympatii dla obcych emanacyj wiecznego życia, pełne miłosnej, współpracującej ciekawości, która była zamaskowanym głodem samopoznania.
Piesek był aksamitny, ciepły i pulsujący małym, pośpiesznym sercem. Miał dwa miękkie płatki uszu, niebieskie, mętne oczka, różowy pyszczek, do którego można było włożyć palec bez żadnego niebezpieczeństwa, łapki delikatne i niewinne, z wzruszającą, różową brodaweczką z tyłu nad stopami przednich nóg. Właził nimi do miski z mlekiem, żarłoczny i niecierpliwy, chłepcący napój różowym języczkiem, ażeby po nasyceniu się podnieść żałośnie małą mordkę z kroplą mleka na brodzie i wycofywać się niedołężnie z kąpieli mlecznej.
Chód jego był niezgrabnym toczeniem się, bokiem na ukos w niezdecydowanym kierunku, po linii trochę pijanej i chwiejnej. Dominantą jego nastroju była jakaś nieokreślona i zasadnicza żałość, sieroctwo i bezradność – niezdolność do zapełnienia czymś pustki życia pomiędzy sensacjami posiłków. Objawiało się to bezplanowością i niekonsekwencją ruchów, irracjonalnymi napadami nostalgii z żałosnym skomleniem i niemożnością znalezienia sobie miejsca. Nawet jeszcze w głębi snu, w którym potrzebę oparcia się i przytulenia zaspokajać musiał, używając do tego własnej swojej osoby, zwiniętej w kłębek drżący – towarzyszyło mu poczucie osamotnienia i bezdomności. Ach, życie – młode i wątłe życie, wypuszczone z zaufanej ciemności, z przytulnego ciepła łona macierzystego w wielki i obcy, świetlany świat, jakże kurczy się ono i cofa, jak wzdraga się zaakceptować tę imprezę, którą mu proponują – pełne awersji i zniechęcenia!
Lecz z wolna mały Nemrod (otrzymał był to dumne i wojownicze imię) zaczyna smakować w życiu. Wyłączne opanowanie obrazem macierzystej prajedni ustępuje urokowi wielości.
Świat zaczyna nań zastawiać swe pułapki: nieznany a czarujący smak różnych pokarmów, czworobok porannego słońca na podłodze, na którym tak dobrze jest położyć się, ruchy własnych członków, własne łapki, ogonek, figlarnie wyzywający do zabawy z samym sobą, pieszczoty ręki ludzkiej, pod którymi z wolna dojrzewa pewna swawolność, wesołość rozpierająca ciało i rodząca potrzebę zgoła nowych, gwałtownych i ryzykownych ruchów – wszystko to przekupuje, przekonywa i zachęca do przyjęcia, do pogodzenia się z eksperymentem życia.
I jeszcze jedno. Nemrod zaczyna rozumieć, że to, co mu się tu podsuwa, mimo pozorów nowości jest w gruncie rzeczy czymś, co już było – było wiele razy – nieskończenie wiele razy. Jego ciało poznaje sytuacje, wrażenia i przedmioty. W gruncie rzeczy to wszystko nie dziwi go zbytnio. W obliczu każdej nowej sytuacji daje nura w swoją pamięć, w głęboką pamięć ciała, i szuka omackiem, gorączkowo – i bywa, że znajduje w sobie odpowiednią reakcję już gotową: mądrość pokoleń, złożoną w jego plazmie, w jego nerwach. "
― Bruno Schulz , The Street of Crocodiles
72
" Reditelj pejzaža i kosmičkih scenarija. Njegovo umeće se zasniva na tome da prihvata namere prirode, da ume da čita njene tajne aspiracije, jer priroda je puna potencijalne arhitekture, projektovanja i gradnje. Šta su drugo radili neimari velikih stoleća? Slušali su široki patos prostranih polja, dinamičnu perspektivu daljine, nemu pantomimu simetričnih aleja. Davno pre nastanka Versaja oblaci na prostranim nebesima slagali su se za letnjih večeri u projekte širokih eskorijala, vazdušne i megalomanske rezidencije, isprobavali su inscenacije, mogućnosti, ogromne i univerzalne aranžmane. Taj veliki teatar neobuhvaćene atmosfere neiscrpan je u idejama, u planovima, u vazdušnim modelima - halucinira ogromnu i nadahnutu arhitekturu, oblačnu i transcendentalnu urbanistiku. "
― Bruno Schulz
74
" A művészi tevékenység nem más, mint kész tételek dedukciója. A művészek később már semmi újat nem fedeznek fel, csak a kezdetben gondjaikra bízott titkot tanulják meg egyre jobban megérteni; alkotóerejük szüntelen exegézis, egyetlen versfeladványhoz írt kommentár. A művészet egyébként nem oldja fel teljes egészében a titkot, az végül is megfejthetetlen marad. A csomó, amelyre a lelkünket kötötték, nem hamis csomó, amely egy rántással kioldható. Ellenkezőleg, egyre jobban megszorul. Babrálunk vele, követjük a szálat, keressük a végét, és e babrálásból megszületik a művészet. "
― Bruno Schulz
75
" At that time, my father was definitely dead. He had been dying a number of times, always with some reservations that forced us to revise our attitude toward the fact of his death. This had some advantages. By dividing his death into installments, Father had familiarized us with his demise. We gradually became indifferent to his returns—each one shorter, each one more pitiful. His features were already dispersed throughout the room in which he had lived, and were sprouting in it, creating in some spots strange knots of likeness that were most expressive. The wallpaper in certain places began to imitate his habitual nervous tic; the flower designs arranged themselves into the doleful elements of his smile, symmetrical as the fossilized imprint of a trilobite. For a time, we gave a wide berth to his fur coat lined with polecat skins. The fur coat breathed. The panic of small animals sewn together and biting into one another passed through it in helpless currents and lost itself in the folds of its fur. Putting one’s ear against it, one could hear the melodious purring unison of the animal’s sleep. In this well-tanned form, amid the faint smell of polecat, murder, and night-time matings, my father might have lasted many years. But he did not last. "
― Bruno Schulz ,
78
" Fascynowały go formy graniczne, wątpliwe i problematyczne, jak ektoplazma somnambulików, pseudomateria, emanacja kataleptyczna mózgu, która w pewnych wypadkach rozrastała się z ust uśpionego na cały stół, napełniała cały pokój, jako bujająca, rzadka tkanka, astralne ciasto, na pograniczu ciała i ducha. "
― Bruno Schulz , The Street of Crocodiles
