" Ez az üres és kihalt lakás nem ismerte el őt, ezek a bútorok meg falak néma kritikával fürkészték.
Csendjükbe hatolva úgy érezte magát, mint hivatlan vendég a víz alatti, elsüllyedt birodalomban, ahol más, külön időszámítás van.
Saját fiókjait nyitogatva betörőnek érezte magát, és önkéntelenül lábujjhegyen járt, attól tartva, hogy felveri a zajos és szertelen visszhangot, mely ingerülten leste az alkalmat, hogy kitörhessen.
És midőn végre-valahára, nesztelenül surranva szekrénytől szekrényig, darabonként mindent megtalált, és befejezte öltözködését a bútorok közt, amelyek némán, idegenül tűrték meg őt, midőn végre elkészült, és ott állt indulásra készen, kezében a kalappal, zavar fogta el, hogy az utolsó pillanatban sem talál rá a szóra, mely feloldotta volna ezt az ellenséges hallgatást, és lemondóan, lassan, lehorgasztott fejjel elindult az ajtóhoz — miközben az ellenkező irányba — a tükör mélyébe — a nemlétező szobák kihalt során — örökre hátat fordítva ráérősen távolodott valaki. "

― Bruno Schulz , The Street of Crocodiles