Home > Work > The Joy of Music
1 " Music, of all the arts, stands in a special region, unlit by any star but its own, and utterly without meaning ... except its own. "
― Leonard Bernstein , The Joy of Music
2 " Felötlött bennem: elképzelhető, hogy valamikor, egy távoli napon a zene végül a tonalitástól elkülönítetten is létezhet. Nem tudok magam elé idézni ilyen zenét, de el akarom ismerni ennek a lehetőségét. Csak éppen ezt a távoli napot alapvető változásoknak kell megelőzniük fizikai törvényeinkben, esetleg az embernek a földgolyótól való elszakadásával. Mindez már elkezdődött az űrkutatással, az Új Öntudat, az Omega pont felé vezető hosszú úttal. Talán egyszer megszabadulunk az idő zsarnokságától, a zene harmonikus sorainak diktatúrájától. De addig valószínűleg még mindig földhöz kötöttek, földhöz ragadtak maradunk, messze az Omega ponttól, belesüppedve az olyan régimódi dolgokba, mint amilyenek az emberi kapcsolatok, ideológiai, nemzetközi és fajok közötti viszályok. Még a legvadabb képzelettel sem tudunk elszabadulni égitestünktől, a világegyetemmel foglalkozó tudósaink vágyálmai ellenére sem. Hogyan beszélhetünk az Omega pontról, amíg olyan kicsinyes „játékot" űzünk, mint amilyen Vietnam Nem, még mindig földi lények vagyunk, még mindig szükségünk van az emberi melegségre és az egymás közti kommunikációra, hála a Magasságos Égnek! És mindaddig, amíg kinyújthatjuk egymás felé a kezünket, gyógyírként fog hatni ránk a tonalitás. Nem lehet puszta véletlen, hogy fél évszázad radikális kísérletei után a legjobb és legkedveltebb atonális vagy tizenkét hangú, vagy szeriális stílusú művek azok, amelyek minden furcsaságuk ellenére megőriztek valamit a tonális háttérből; azok a művek, melyek tonális jellege a legerősebb. Gondolok itt kapásból Schönberg 3. vonósnégyesére, Hegedűversenyére, két Kamaraszimfóniájára, Berg csaknem mindegyik kompozíciójára, Sztravinszkij Agonjára vagy a Threnire, sőt Webern Szimfóniájára, vagy második Kantátájára – mindezekben a darabokban a tonalitás állandó és magabiztos szelleme kísérti a hallgatót. Minél többször hallgatjuk, annál jobban kísért. És a kísértésben megérezzük a tonalitás utáni gyötrő vágyat, az attól való, erőszakos elszakadást és a visszaszerzése iránti vak igyekezetet. És vissza is fogjuk szerezni. Éppen az átmeneti időszakunk, válságunk értelme. De új viszonyban kerülünk hozzá vissza: haláltusánk katarzisa által megújultan. A válságból, ha szerencsések vagyunk, új és szabadabb – talán személyesebb vagy esetleg kevésbé személyes: ki tudná megmondani? – fogalmakkal szabadulunk, mindenesetre a tonalitás új eszményével. És a zene mindent túlél, fennmarad. "
3 " Azt halljuk, hogy a művészet elkerülhetetlenül művészetkommentálássá vált; félünk attól, hogy a technika elnyeli azt, ami egykoron tartalomként volt ismeretes. Minderről azt mondják, siralmas dolog, gyenge látvány, szomorú állapot. És mégis, nézzük csak meg, hány a fentiekhez hasonló módon fogant művészi alkotás virágzik, talál lelkes követésre, és indít meg mélyen bennünket. Kell valami jónak is lennie mind e negatívumokban. És van is. Ezek a művek állandóan a jelentőségteljesség mind költőibb területei felé tartanak. Legyünk konkrétabbak: a Godot-ra várva rendkívül megindító és részvétteli antidráma. Az ürességgel és cifrasággal foglalkozó Az édes élet furcsa módon éltető, sőt ösztönző film. Nabokov antiregénye, a Sápadt tűz (Pale Fire) szenzációs mestermű, hőse, Charles Kinbote valódi antihős. Balanchine legabsztraktabb, legelvontabb balettjai bombasikerek. De Konoing képei csodálatosan dekoratívak, szuggesztívek, serkentőek és rendkívül drágák. Ez valóban igen hosszú lista lehet, ám egyvalamit nem foglalhatnék bele – valamely komoly antizene-darabot. A zene nem boldogulhat mint anti-művészet, mivel gyökerében és radikálisan absztrakt, míg a többi művészet mind alapvetően a valóság képével foglalkozik – szavakkal, formákkal, történetekkel, az emberi testtel. És amikor egy kiváló művész a valóság képét absztrahálja, vagy másik, látszatra nem odaillő képpel kapcsolja össze, vagy illogikus módon vegyíti – ez a költői formába öntés. Ebben az értelemben Joyce poétikusabb, mint Zola, Balanchine, mint Petipa, Nakobov, mint Tolsztoj, Fellini, mint Griffith. De John Cage nem költőibb Mahlernál, s Boulez sem Debussynél. "
4 " Fanatikus zenerajongó vagyok. Életem egyetlen napja sem múlhat el a zene hallgatása, játszása, tanulmányozása vagy a róla való gondolkodás nélkül. És mindezt nem hivatásos muzsikusként teszem. Rajongó vagyok, a zenekedvelők táborának egyik elkötelezett tagja. És ebben a szerepben (ami, feltételezem, nem sokban különbözik a tisztelt Olvasóétól), az egyszerű zenekedvelő szerepében, önként, bár boldogtalanul, be kell vallanom, hogy e pillanatban, vagyis amikor ezt írom, isten bocsássa meg, de sokkal több örömöm telik Simon és Garfunkel zenei kalandjaiban vagy a The Association által előadott Along Comes Maryben, mint az avantgarde zeneszerzők ma készülő műveinek legtöbbjében… Lehetséges, hogy egy év múlva, vagy esetleg már akkor, amikor ezek a szavak nyomtatásban megjelennek, nem állítom ugyanezt, de ebben a pillanatban, 1966. június 21-én, így érzem. A popzene tetszik az egyetlen területnek, ahol rendületlen maradt az életerő, az invenció öröme, a friss levegő érzeté. Minden más – az elektronikus zene, szerializmus, aleatorikus zene – hirtelen elavultnak látszik, belőlük máris az akadémizmus dohos szaga árad. Úgy tetszik, még a dzsessz is sajnálatosan megrekedt. A tonális zene is bizonytalan állapotban van, téli álmát alussza. "
5 " (…) Vagy fél évszada a publikum már nem tekint örömteli várakozással valamely szimfonikus mű vagy opera bemutatása elé. Ha ez a kijelentés túl erősnek látszik, lőjenek vissza, és emlékeztessenek a ragyogó kivételekre, mint amilyen a Porgy és Bess (vajon show-dallamokból születhet-e opera?); Sosztakovics 7. szimfóniája (a háborús lelkesedést szinte a hisztériáig szította a rádióállomások vetélkedője); a Mahagonny (e helyi, szinte politikai jelenség)… Folytathatnánk, ám e művek kivételek, és az elragadtatás oka többnyire nem zenei eredetű. Megmarad az a visszataszító tény, hogy a zeneszerzőt és közönségét valóságos óceán választja el egymástól, és így van ez mintegy fél évszázad óta. Tudnak-e a reneszánsz óta eltelt bármely ötvenéves időszakról, amikor hasonló helyzet állt volna elő? Én nem. És ha ez igaz, drámai minőségi változást jelez zenei társadalmunkban, nevezetesen azt, hogy először élünk olyan zenei életet, amely nem alapszik a kortárs zenén. Ez tisztára XX. századi jelenség, korábban sohasem volt így. "
6 " (…) Dalok, táncok, szvitek, partiták, szonáták, tokkáták, prelúdiumok, fúgák, kantáták, oratóriumok, misék, passiók, fantáziák, versenyművek, korálok, variációk, motetták, passacagliák – ötven év szakadatlan munkálkodásának fehéren izzó termékei. És mi az, ami mindezt összetartja, ami vitathatatlanul egyetlen ember alkotásává teszi? A vallásos szellem. Bach számára minden zene vallás, a komponálás a hit megnyilvánulása, a zene előadása pedig egyfajta istentisztelet volt. Minden hangjegyét egyedül Istennek ajánlotta. És ez mindegyik művére áll, legyen az egyébként bármilyen világi célzatú is. A zenekarra írt hat Brandenburgi versenyt formailag a brandenburgi őrgrófnak dedikálta, de a hangokkal istenét dicsőíti és nem az őrgrófot. Bármelyik csellószvitben vagy hegedűszonátában, a Wohltemperiertes Klavier valamennyi prelúdiumában és fúgájában istenét dicsőíti. A Bach-életmű gerince: az egyszerű hit. Máskülönben oly sok egyidejű tevékenység közepette és határidőkre hogy hozta volna napfényre, hogyan rendezte volna el mindezt a fenséges anyagot? Orgonált, kórust vezetett, iskolában tanított, gyermekei hadát nevelte, részt vett hivatalos találkozókon, szemmel tartotta a jövedelmezőbb állásokat. Bach végül is ember volt, és nem isten, de istenének embere, és jámborsága elejétől végéig áthatja zenéjét. "
7 " Miért kevésbé közvetlen Bach zenéje, mint – mondjuk – Brahmsé vagy Csajkovszkijé? Talán a fő ok az, hogy zenéje nem nyilvánvalóan drámai. Olyannyira elkényeztettek bennünket a Bach után írt zeneművekkel, melyek alapvetően drámai természetűek, hogy már drámát várunk mindenfajta zenétől, és csalódunk és unatkozunk, ha ezt nélkülöznünk kell. "
8 " Tudjuk, a világ zenei központja Wagnerról és az általa képviselt egész túlvirágzott német romantikus mozgalomról áttolódott Párizsba. Egy kis csoport volt kialakulóban Erik Satie úttörő személyisége körül, aki úgy reagált a fenti mozgalomra, hogy egyszerűen elutasította az effajta „nagyságot". Ő csak a legegyszerűbb kicsiny zeneműveket írta, kis dallamot kis kísérettel, mint amilyen például a ma is játszott és kedvelt, higgadt Gymnopédie (…) Milyen frissen hangozhatott ez a zene 1888-ban, a súlyos német háttérrel összevetve! Satie így őrizte meg a tonalitást. A századforduló táján Satie erős hatással volt Debussyre, Ravelra, Milhaud-ra és más nagy francia zeneszerzőkre, akik tőle tanulták meg ezt az új egyszerűséget és objektivitást. "
9 " Úgy érzem, meg kell védenem a dzsesszt azokkal szemben, akik alacsonyrendűnek tartják. Ami azt illeti, minden zene „alacsony" származású, mivel a népzenéből is sarjad, ez pedig szükségszerűen mindig földszagú. Végül is Haydn menüettjei csupán egyszerű rusztikus német népi táncok kifinomult változatai, akárcsak a beethoveni scherzók. Egy Verdi-operaária is igen gyakran visszavezethető a legegyszerűbb nápolyi halászokhoz. Emellett a zene s különösen a zenészek körül mindig ott lebegett a lenézés bizonyos árnyéka. "
10 " Az Eroica szimfóniáról több szót hordtak össze, mint amennyi hangjegyből áll; és úgy hiszem, ha valaki ennek pontosan utánaszámolna, elképesztő eredményre jutna. És mégis, vajon sikerült-e bárkinek is „megmagyarázni" az Eroicát? Egyáltalán visszaadható-e merő prózában az a csoda, ahogy a hangok követik egymást vagy együtt hangzanak, olyan érzést keltve, hogy mindez így és csakis így lehetséges? Természetesen nem. Bármennyire is racionalistának valljuk magunkat, e rejtélyes terület határán megtorpanunk. Egyáltalában nem túlzunk, amikor rejtélyességet vagy varázst emlegetünk: egyetlen művészetrajongó sem lehet „agnosztikus", amikor döntésre kerül a sor. Aki szereti a zenét, annak, bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, bizonyos értelemben hívőnek – művészethívőnek – kell lennie. "
