1
" Ott ül a két férfi, egy-egy csutakon, a tűz mellett. Rágyújtanak, s nézik a nyújtózkodó lángot,melynek kecses hajlatai alatt néha nagyokat roppanva sírdogál a fa.
Ülnek és várnak.
Hátuk mögött a csikó vidám és folytonos hersenéssel eszi a sarjút; a két kutya néha nagyokatszusszan, s olykor egymásra veti a szemét, de megcsillapodtak immár, mert nem mutatják azínyüket sem. A bojtár szétvetett lábakkal alszik, a kaliba tetejéről nagy cseppek pottyannak ahasára.
A felhők szakadoznak.
Éjfél is elmúlhatott már.
- Mit szeretnél? - kérdi az öreg.
- Fiút - mondja Benke.
Bólogat az öreg, de nem szól. Rápillant Benke, de nem tudja eldönteni, hogy a kívánság vajontetszik-e, vagy nem tetszik a vénembernek. Mély és rejtelmes az ilyen öreg arc; rajta azindulatok bölcsességgé száradtak már, ahogy a sarjú szénává szárad egyszer.
- Hát nem jobb a fiú? - kérdi Benke.
- A szülőnek talán - mondja az öreg.
A hold növekvő sarlója, ártatlan hetykeséggel, előtűnik az égen. A fák lassan felmerülnek az éjisötétből.
- Nem a szülőé a gyermek? - kérdi Benke.
- Mondják - szól az öreg.
- Csak mondják?- Igen, csak mondják. Mert a gyermek valójában a világé. A világban pedig baj van. Sok baj. Aférfiak okozzák majd valahányat. Mert a férfiak a napot és a csillagokat akarják, s ágaskodólábuk alatt romlik a föld. Pedig itt élünk a földön, mert ez az ember hazája. S ha ez a mihazánk, áldás kell nekünk rajta. Víg öröm, melegség és mosolygó gyümölcsök.
Elhallgat az öreg, s a derengés fátyla alatt harmat gyűl a szemében.
- Leány kell a világnak! - mondja végre.
Benke küszködik magában. Nem tudja, hogy miért, de jólesnék, ha sírni tudna.
De nem tud.
A tűz világlik; s a hold, mint egy cseperedő kislány, mosolyog.
Várnak.Végre mozgás hallik a házacska felől, majd Illa néni ujjongva kiáltja, hogy leányka született. Ahírre boldogság önti el az öreg arcát; Benke pedig felkapja riadtan a fejét, majd megerednek aszeméből végre a könnyek.
- Ne sírj, hécskám! - szól kedvesen az öreg.
- Nem sírok! - mondja Benke.
S felugrik menten, és szaladni kezd a ház felé.
Nem sántít semmit, amennyire látni lehet a hajnali derengésben; csak szaladva fut, mint akinagy rettenetben van, vagy megindító boldog örömben. A tűz feje fölött az öreg mosolyogvanéz utána, s ahogy a szeme egyre messzebbre követi, boldogan veszi észre, hogy az ég aljánmegmozdul a fény.
Feláll.
Gyermeki örömmel nézi a májusi pirkadatot, és tiszta szívét elönti a hit, hogy talán mégisboldog lesz a világ "
― ,
