" Két napja a sivatagban még simán le tudtad rajzolni Laffénak Kis-Magyarországot, aztán szülőföld okán egy búsat, magyarosat sóhajtva a nagyot is, mert legalább itt, a világ végén, ahol a közelben lakó Úristenen, meg egy beduinon kívül senki se látja, legalább itt nem hagyod a történelmi realitásérzéked meg vérontásfóbiád a nagy nemzetbarát fölé kerekedni. Igaz, az valahogy még most se jut eszedbe, hogy néped megőrzése fontosabb a morális univerzáliáknál. Hogy ez így választható lenne: népem, vagy morál. Szóval tegnapelőtt már-már megesküdtél volna, hogy a nyelvi akadály egy humbug. Hogy kézzel-lábbal, angolul meg homokba rajzolva bármit el lehet, még egy viccet is. Most viszont egy befőttesüveggel az öledben rádöbbensz, hogy Magyarországot igen, a Közel-Keletet igen, engem is, téged igen, talán még Istent is lerajzolhatod. A kovászt soha. "

― Attila Bartis , A Lázár apokrifek