Home > Author > Jorge Semprún
21 " Soha nem szabad lebecsülni az embereket, ezt igazán tudhatnám. "
― Jorge Semprún , The Long Voyage
22 " Csöndben iszunk, a bajtársak éppen azt emlegetik, hogy milyen pokolian éheztünk. De csakugyan éheztünk-e? Ez a ma esti vacsora, ez az egyetlen vacsora elegendő volt hozzá, hogy eltöröljön kétévnyi iszonyú éhezést. Nem tudom már a maga valóságában felfogni azt a gyötrő éhséget. Fogalom már csak, elvont eszme. Pedig ezer és ezer ember halt meg körülöttem ennek az elvont fogalomnak következtében. Meg vagyok elégedve a testemmel, remek gépezet, mondom magamnak. Egyetlen vacsora elegendő volt, hogy eltörölje, kiűzze belőle ezt a mostantól fogva feleslegessé vált, mostantól fogva elvont dolgot, az éhséget, amibe pedig mindnyájan belehalhattunk volna. "
23 " Nem tudtam aludni; holnap újrakezdődik az élet, és én mit sem tudok az életről. Vagyis arról az életről, amely újrakezdődik. Alighogy véget ért gyermekkorom háborúja, már itt is volt a kamaszkoré, csak egy pillanatra pihenhettem meg a könyvhelyek között. Biztosan mozogtam a könyvek és az elméletek világában. De az éttermekben a pincérek nem vettek észre, hogy intek nekik; az áruházakban, úgy látszik, láthatatlanná váltam, az elárusítók nem vették tudomásul jelenlétemet. S a telefonok sem engedelmeskedtek, mindig téves volt a kapcsolás. A lányok vagy elérhetetlenül kék tekintettel néztek el fölöttem, vagy olyan könnyűnek bizonyultak, hogy gépies volt az egész, érdektelen. Holnap újrakezdődik az élet, s én mit sem tudok erről az életről. "
24 " Az embernek gyakrabban kellene időt szakítania, vagy lehetőséget teremtenie, hogy az erdőt hallgassa. Hosszú korszakai voltak életemnek, amikor nem hallgathattam az erdőt. Megállok és hallgatom. Ez a tompa, bénító öröm abból a bizonyosságból fakad, hogy ittlétem tökéletesen esetleges, hogy alapvetően felesleges vagyok. Nem vagyok szükséges a zsongó erdő létéhez, ebben rejlik tompa örömöm forrása. "
25 " - Hány óra lehet? – kérdezi mögöttünk egy hang. Senki sem felel, minthogy senki sem tudja, hogy hány óra lehet. Egyszerűen éjszaka van. Éjszaka, melynek nem látni a végét. Egyébként most nincs is vége az éjszakának, csakugyan örökkévaló, örökre megtelepedett vég nélküli éjszaka-lényében. Még ha meg is őrizhettük volna az óránkat, ha az SS-ek nem is vették volna el az összes órát, ha látnánk is, hogy hány óra van, akkor is – tűnődöm – volna-e konkrét jelentése az időnek? Talán csak elvont utalás volna a külvilágra, ahol valóságosan múlik az idő, ahol megvan önnön sűrűsége, tartalma. De a mi számunkra ez az éjszaka süket árny a vagonban, éjszaka, mely elszakadt mindentől, ami nem éjszaka. "
